Hétfőn volt szerencsém újra ellátogatni az Operaházba egy hangversenyre a baráti kör pár tagjával. Ez volt a harmadik koncert, amin voltam, amióta kijöttünk Sydneybe.  A társaság jó volt, az idő gyönyörű, és a Circular Quaytől az Operaházig sétálni mindig felemelő érzés. Bár most annyira meleg volt, hogy megjelentek a legyek, és ezeket nem lehet elkergetni. Ha egyszer rád szálltak, jönnek utánad, tapadnak rád,mint a piócák. Ezek az ausztrál legyek márcsak ilyenek.
Az Operaházról egyébként rengeteget lehetne mesélni. Néha az az érzésünk, hogy az egész egy giccs, csak mert azt csinálnak belőle. Másrészt viszont egyszerűen nem lehet nem szeretni. Sydney az Operaház nélkül nem lenne az, ami. A legszebb este kivilágítva, vagy tűző napsütésben, közelről, vagy távolról, a hídról, a hajókról,  bárhonnan. Egyedül csak akkor egy kicsit kiábrándító, amikor teljesen közel mész hozzá, és először konstatálod, hogy ez is csak egy ‘60-as években épített betonépület - fürdőszoba csempével borítva.
Az első koncertre érkezvén is talán kis csalódásban lesz részed, mert a bejárat az Operaház aljában van, a lépcsők alatt, ahol sötét van, és szintén tiszta beton minden, a falak, a lépcsők, minden. De ha már bejutottál a folyosókra, újra csak gyönyörködni tudsz a kilátásban. Ez itt Sydney, amit nem lehet nem szeretni. Tényleg nagyon sokszor hálát adunk az égnek, hogy itt lehetünk.
Visszatérve a koncertre… Tényleg nem célom, hogy lehúzzam az Operaházat, de a hétfői hangverseny szinte botrányos volt, legalábbis onnan nézve, ahol mi ültünk. Tudniillik a jegyünk valahogy mégsem oda szólt, ahová hittük. Hátul ültünk, de nem emiatt volt rossz a koncert. Szerintem a `mindenki által kedvelt és szeretett` Vivaldi darab egyszerűen csak sok olyan embert `hozott be`, akik még életükben nem voltak hangversenyen.  Az Operaházba Sydneyben különben is sok turista jár farmerban  és pólóban, de néha még a biciklijüket is magukkal hozzák egyesek. A ruházat persze nem minden, lépjünk tovább.
A zenekar szépen játszott,  szó se róla. Valamiért egyébként úgy érzem, hogy bármilyen régi, bármilyen komoly műről van szó, egyszerűen itt minden vidámnak és modernnek tűnik, és nem csak a zenekarok előadásmódja miatt.
Ám a közönség most valóban furcsán viselkedett.  Páran többször is elkezdtek  tapsolni, amikor  épp nem kellett volna, s néha igencsak kellemetlen volt, hogy a zenekar már játszott volna, de várnia kellett, hogy a tapsolókat `lepisszegjék` a közönségből. A másik dolog, amit igazán nem értek, hogy az Operaház miért nem ad annyit magára, hogy ne engedje be a későn érkezőket a taps alatt, két darab között. Mert a sötétben tuti nem fogják megtalálni a helyüket 10 másodperc alatt, főleg, ha sokszor világosban is könnyen más helyére ül le véletlenül az ember. Ez történt most hétfőn is, s mi csak néztük hátul, hogy mi folyik ott középen: miért a későknek áll még följebb, és miért kell kizavarniuk a koncert kezdete után 20 perccel az embereket…
A második felvonásban aztán következett a Négy Évszak. Hát nem hittem a fülemnek, de a mögöttünk lévő sorban elkezdték hangosan énekelni-dúdolni! Igaz, addig is folyamatosan beszéltek, mégcsak nem is suttogva, de ez itt már kezdett egy kissé röhejes lenni…
A koncert véget ért, természetesen a visszatapsolás és a ráadás sem ment zökkenőmentesen, de az már csak a hab volt a tortán. Lehet, hogy csak kifogtunk egy olyan koncertet, ahol egyáltalán nem volt egymásra hangolódva a zenekar és a közönség.

If you enjoyed this post, make sure you subscribe to my RSS feed!