Elkezdtünk gyűjteni olyan linkeket, amelyek hasznosak lehetnek minden turistanak, ide utazónak. A `Linkek` gombra kattintsatok, amely a jobb felső sarokban is megtalálható.  Az oldalt próbáljuk folyamatosan frissíteni, és ebben megköszönünk minden tippet, tanácsot. Tehát, ha van olyan link, ami szerinted is hasznos másoknak, és itt a helye a gyűjteményben, írd ide egy kommentben.

Köszönjük!

If you enjoyed this post, make sure you subscribe to my RSS feed!

Szombat délután ismét lesétáltunk Bonditól Coogee Beachig, ahol egy nagyon szép és élvezetes túrát lehet csinálni a tengerpart melletti sétányon. Épp elkaptuk még a szabadtéri szoborkiállítást, amely annyira tetszett, hogy erről is írunk még egy posztot később.

Bronte Beach és Clovelly Bay között az út egy temetőn vezet keresztül, amit amikor először megláttam, nevetnem kellett, úgy csodálkoztam.  Annyira abszurd, ahogy az izzadt, meztelen felsőtestű férfiak, illetve a párosban futó nők - palack víz a kézben, füldugó a fülben- átlibbennek (vagy éppen átizzadnak) a dombokon, és ahogy a családok olyan vidáman sétálnak át nevetgélve, nagy vidáman a temetőn keresztül …

Kétségtelen, az egyik legszebb helyen fekszik a Waverley temető; a tengerből hirtelen kimagasló, magas sziklaszirteken, a domboldalban. A sétánynak ezen szakaszára már csak kevesen jutnak el Bonditól; többnyire csak a közelben lakó kisgyerekes-babakocsis családok, izzadó futók, kitartó turisták.

Szombaton Mindenszentek és Halottak napja alkalmából - ha már nem tudjuk otthon meglátogatni a családi sírokat - egy kicsit letértünk a kijelölt útról, és körbesétáltunk egy kicsit a temetőben. A sírok többsége már legalább 100-150 éves, és valahogy igen egységes és harmonikus képet mutatnak kinézetben, formában, színben, és abban, hogy szemlátomást ugyanúgy nem látogatja már őket senki egy jó ideje. Nincs az a színes virág- és mécsesözön, ami otthon, Magyarországon, olyan szép tud lenni ilyenkor, Halottak napja körül, esténként. Vagy semmilyen virág sincs a sírokon, vagy a képen is látható sárga mezei növény nyílik most épp rajtuk. Itt -legalábbis ebben a temetőben -, nem szokás kijárni a sírokhoz.  Viszont a  kilátás a tengerre gyönyörű, és ha már sokadszorra jársz erre, a futókat is teljesen megszokod.

If you enjoyed this post, make sure you subscribe to my RSS feed!

Nemrég írtunk egy posztot a Nyugat-Ausztráliában található Pinnacles Sivatagról. Akkor felraktunk pár képet, de a videónkat technikai okokból még nem tudtuk feltölteni. Ezt most pótoljuk, íme itt az új filmünk!

If you enjoyed this post, make sure you subscribe to my RSS feed!

Hétfőn volt szerencsém újra ellátogatni az Operaházba egy hangversenyre a baráti kör pár tagjával. Ez volt a harmadik koncert, amin voltam, amióta kijöttünk Sydneybe.  A társaság jó volt, az idő gyönyörű, és a Circular Quaytől az Operaházig sétálni mindig felemelő érzés. Bár most annyira meleg volt, hogy megjelentek a legyek, és ezeket nem lehet elkergetni. Ha egyszer rád szálltak, jönnek utánad, tapadnak rád,mint a piócák. Ezek az ausztrál legyek márcsak ilyenek.
Az Operaházról egyébként rengeteget lehetne mesélni. Néha az az érzésünk, hogy az egész egy giccs, csak mert azt csinálnak belőle. Másrészt viszont egyszerűen nem lehet nem szeretni. Sydney az Operaház nélkül nem lenne az, ami. A legszebb este kivilágítva, vagy tűző napsütésben, közelről, vagy távolról, a hídról, a hajókról,  bárhonnan. Egyedül csak akkor egy kicsit kiábrándító, amikor teljesen közel mész hozzá, és először konstatálod, hogy ez is csak egy ‘60-as években épített betonépület - fürdőszoba csempével borítva.
Az első koncertre érkezvén is talán kis csalódásban lesz részed, mert a bejárat az Operaház aljában van, a lépcsők alatt, ahol sötét van, és szintén tiszta beton minden, a falak, a lépcsők, minden. De ha már bejutottál a folyosókra, újra csak gyönyörködni tudsz a kilátásban. Ez itt Sydney, amit nem lehet nem szeretni. Tényleg nagyon sokszor hálát adunk az égnek, hogy itt lehetünk.
Visszatérve a koncertre… Tényleg nem célom, hogy lehúzzam az Operaházat, de a hétfői hangverseny szinte botrányos volt, legalábbis onnan nézve, ahol mi ültünk. Tudniillik a jegyünk valahogy mégsem oda szólt, ahová hittük. Hátul ültünk, de nem emiatt volt rossz a koncert. Szerintem a `mindenki által kedvelt és szeretett` Vivaldi darab egyszerűen csak sok olyan embert `hozott be`, akik még életükben nem voltak hangversenyen.  Az Operaházba Sydneyben különben is sok turista jár farmerban  és pólóban, de néha még a biciklijüket is magukkal hozzák egyesek. A ruházat persze nem minden, lépjünk tovább.
A zenekar szépen játszott,  szó se róla. Valamiért egyébként úgy érzem, hogy bármilyen régi, bármilyen komoly műről van szó, egyszerűen itt minden vidámnak és modernnek tűnik, és nem csak a zenekarok előadásmódja miatt.
Ám a közönség most valóban furcsán viselkedett.  Páran többször is elkezdtek  tapsolni, amikor  épp nem kellett volna, s néha igencsak kellemetlen volt, hogy a zenekar már játszott volna, de várnia kellett, hogy a tapsolókat `lepisszegjék` a közönségből. A másik dolog, amit igazán nem értek, hogy az Operaház miért nem ad annyit magára, hogy ne engedje be a későn érkezőket a taps alatt, két darab között. Mert a sötétben tuti nem fogják megtalálni a helyüket 10 másodperc alatt, főleg, ha sokszor világosban is könnyen más helyére ül le véletlenül az ember. Ez történt most hétfőn is, s mi csak néztük hátul, hogy mi folyik ott középen: miért a későknek áll még följebb, és miért kell kizavarniuk a koncert kezdete után 20 perccel az embereket…
A második felvonásban aztán következett a Négy Évszak. Hát nem hittem a fülemnek, de a mögöttünk lévő sorban elkezdték hangosan énekelni-dúdolni! Igaz, addig is folyamatosan beszéltek, mégcsak nem is suttogva, de ez itt már kezdett egy kissé röhejes lenni…
A koncert véget ért, természetesen a visszatapsolás és a ráadás sem ment zökkenőmentesen, de az már csak a hab volt a tortán. Lehet, hogy csak kifogtunk egy olyan koncertet, ahol egyáltalán nem volt egymásra hangolódva a zenekar és a közönség.

If you enjoyed this post, make sure you subscribe to my RSS feed!